A képek nem csalnak, a tenger valóban ilyen szép kék volt. Nekem leginkább egy alpesi mentolos cukorka jutott róla az eszembe.

Zoltán programjában volt egy érdekes vízalatti túra. Larnaca kikötőjétől nem messze évekkel ezelőtt egy tisztázatlan baleset következtében elsüllyedt a Zenobia teherhajó, fedélzetén több tucatnyi kamionnal. A baleset feltehetőleg szándékos volt, mert azt híresztelik, hogy fegyverek voltak a rakományban, de azt azóta sem hozták fel. Állítólag még Hungarocamion is van a roncsok közt.

Mint már említettem, rengeteg orosz van Cipruson, ezért az sem meglepő, hogy a roncsot egy teljes mértékben orosz turista-tengeralattjáróval lehet meglátogatni. Háromfős személyzete szintén orosz.
A hajó a Sadko nevet viseli, aki egy orosz hős volt és a narrátor szerint nem található még egy ilyen hős a világon, mint amilyen Sadko „elvtárs” volt. 🙂 Egyszerre 40 ember tud helyet foglalni a hajó két oldalain levő ablakok mellett.
Amikor kiértünk a kikötőbe, ott derült ki, hogy a túrát egyeztetni kellett volna előre. Ezt egy fiatal hölgy közölte velünk, aki egy 40 fős orosz társaságot várt a mólónál, de azt mondta, hogy néhányan nem jöttek el, ezért mi is beférünk. Ezek után elvette a fejenként 30 fontot, majd elballagott. Ekkor átfutott az agyamon, hogy igazából nem sok jele volt annak, hogy a hölgy valóban a szervezőkhöz tartozik, de szerencsére tévedtem, mert rövidesen befutott a hajó és mi felszállhattunk. 🙂 (Lehet, hogy paranoia, de ennyire ismeretlen helyen soha nem lehet tudni.)
Igen, a kikötőben csak egy hagyományos hajó várt minket, ami kompként ingázott a nyílt víz és a kikötő között. Behozta az előző társaságot, felvette a következőt, majd kint lecserélte a tengeralattjáró utasait az újakkal. Ha jól számolok, egy körben egyszerre három csoportot tudott kiszolgálni. A hajó nem volt túl nagy, de gondoskodtak árnyékot adó sátortetőről, így nem főtt meg feltétlenül az ember a napon. A sütkérezni vágyók a hajó orrába vonulhattak Napot imádni.

A fejünk felett szállt el az egyik légitársaság menetrend szerinti járata a közeli repülőtér felé. Itt már csak pár száz méter magasságban lehetett.

Az út körülbelül 10 perces lehetett a tengeralattjáróhoz. Közben még egy másik hajóról felvettünk néhány búvárpalackot.

 

Mókás látvány volt, hogy feljött a hajó a víz alól, és egy ember mászkált a fedélzetén. Ő egy búvár volt, aki mint egy „delfin” kísérte a víz alatt a társaságot és az ablakokhoz csalogatta a halakat, miközben a hölgyeknek jelbeszéddel udvarolt az üvegen át.
Az átszállás előtt még meg kellett várnunk, hogy az előző társaság a búvárral lefényképeztesse magát. A tengeralattjáró belülről egész elfogadható méretű volt. Két „csövön” keresztül lehetett bejutni az utastérbe, amit természetesen később hermetikusan lezártak. Arra számítottam, hogy fülledt, párás lesz a levegő odalent, de szerencsére „légkondi” is volt a fedélzeten és minden ablak mellett egy kis csövön áramlott a friss levegő az ember arcába.
A tenger kékje mindent beborított kívül-belül. Sajnos ez a képekre is rányomta a bélyegét, mert nem lettek olyan szép színesek, mint amilyet szerettem volna. Talán ha én is kint lettem volna a ciprusi búvárral egy búvárkamerával…

 

Az ülések felett ugyanúgy, mint a repülőgépeken volt egy kis tábla a menekülési útvonallal. Bár nem tudom, hogy a víz alatt hova menekülhetnénk… 🙂
Maga a hajóroncs igazából nem volt olyan érdekes. Benőtték a vízinövények és csak egy két rész látszott ki a tatból. Furcsa, de a halak jobban érdekeltek. Szép színesek voltak. Voltak tenyérnyi nagyságúak sárga csíkos háttal, voltak egészen aprók és voltak hosszúkás alakúak is. Egy halbiológus most biztosan fogná a fejét, hogy miket mondok, de én nem értek hozzá és nem tudtam megállapítani, hogy ezek milyen halak voltak. 🙂

 

A kapitány fülkéje

A kapitány fülkéje meglehetősen apró volt rengeteg műszerrel megpakolva. Egyetlen szék volt, ami mögött még maximum két ember tudott elférni. Furcsa, hogy egy ugyanolyan apró ablakon át kell navigálni ezt a hatalmas tömeget, mint amilyenen keresztül mi nézelődtünk ki.
A műszerek 90 százaléka ismeretlen volt számomra. Ha jól tippelek a kapitány jobbján a színes monitor egy sonar készülék lehet…

 

A kikötőbe érkezve ezt a furcsa hajót láttuk meg. Igazi Kon-Tiki. 🙂

 

Az út hozzávetőlegesen 1 órás volt. Ezalatt lementünk 40 méter mélységig, megtekintettük a hajóroncsot, és megcsodáltuk a tengerfenéket is. Egy orosz hölgy tartotta a kiselőadást, aki – mivel a társaság orosz volt – csakis négyünk kedvéért két nyelven mondta el a szokásos mesét. Kedves és lelkes néni volt. A kirándulás végén mindenki kapott egy oklevelet arról, hogy volt egy 40 méteres merülése a Földközi tengeren Larnaca kikötőjében. Hát ha nem is búvárfelszereléssel merültünk, mindenképp egyedi élmény volt ez a vízalatti kirándulás.