Fliegauf Benedek
Beszélgetések Feldmár Andrással
Vegyél egy nagy lélegzetet, nézz mélyen a szemembe, lazulj el. Tested minden izma lazuljon. Kezdd a fejed legtetejéről, lazítsd el a homlokod izmait, az arcod izmait, a szempilláid izmait. Koncentrálj a szempilláidra. Egyre nehezebbek lesznek. Egyre nehezebbek lesznek.
Na, ha én ezt így folytatnám, akkor hamarosan olyan mély transzba kerülnél, hogy ha én azt mondanám, most meg fogom érinteni a kezedet egy égő cigaretta végével, de csak egy ceruza radírjával érnék hozzád, akkor is azonnal hólyag keletkezne a kezeden. Képzeld el, milyen mély és milyen hatásos ez a parancs, ez a szuggesztió – és mennyivel mélyebb lenne, hogyha kisgyerek volnál, mondjuk három-, négy- vagy ötéves, és az anyád vagy az apád állandóan, egy nap többször azt mondaná: András, te nem vagy normális, András, te hülye vagy.
Amennyire hipnotizálva vagyunk, annyira vagyunk halottak. Annyira nem élünk úgy, ahogy nekünk élnünk kellene. Viszont felébredni nagyon kellemetlen, akkor, amikor mindenki alszik körülöttünk.
Amikor a két gyerekem pici volt, észrevettem, hogy ők állandóan azon fáradoznak, hogy az anyjuk és én ébren maradjunk. Sosem akartak aludni menni, és ők voltak azok, akik először ébredtek fel. Mi akartunk tovább aludni, és mi akartuk, hogy ők aludjanak korábban annál, mint ahogy ők aludni akartak. És akkor nagyon eszembe jutott, hogy ez a birkózás a felnőttek és a gyerekek között mindenütt megtörténik. És nemcsak az alvás körül, hanem a meglátás körül, az éleslátás körül, a vágyak körül is.
„…Sok ember élete
huszonnégy órás szappanopera…”
A felnőttek mindig azt akarják, hogy a gyerekek aludjanak el, és a gyerekek mindig azt szeretnék, hogy ha a felnőttek felébrednének. A gyerekek még ébren vannak, és nagyon egyedül érzik magukat, mikor a felnőttek alszanak. Az egyedüllét az, ami nagyon megijeszti az embert, mikor felébred, és mindenki alszik körülötte. Hogyha én éppen felébredek, és fel akarok ébreszteni mindenkit magam körül, akkor utálni fognak, vagy bezárnak, hogy menjek már a fenébe, mert ők szépen aludni akarnak. Az úgynevezett nevelés – Magyarországon, ahogy én emlékszem, és nem hiszem, hogy ez sokat változott volna, és több más részében a világnak -, a nevelés abból áll, hogy a gyereket megtanítjuk azokra a szerepekre, amelyeket az életben valószínűleg el kell játszania.
Sajnos a mi társadalmunkban nincs sok energia arra – itt, vagy Amerikában, de Kanadában sem -, hogy úgy neveljünk gyereket, hogy arra bátorítsuk őt: legyen az, aki. Szerep nélkül. Hogy ne legyenek a sorok megírva, amit neki mondania kell.
Mi történik egy olyan emberrel, aki állandóan szerepet játszik? Arra vágyik, hogy legyen öt perce, amikor nem kell szerepet játszania, hogy ne legyen mindig a pódiumon. Egy ilyen élet gyakran olyan, mint egy huszonnégy órás szappanopera. Hogy ha én egy ilyen huszonnégy órás szappanopera sztárja volnék, akkor szinte sosem volna időm a saját életemet élni. Mindig szerepben kellene maradnom.
Sok ember élete huszonnégy órás szappanopera. A szülei belehipnotizálták a szappanoperába, és lehet, hogy a gyerek nem ébred föl a haláláig. Sosem jön arra rá, hogy más az élet, és meg kell születnie, akkor is, ha kronológiailag harmincéves. Mert az önmagában még nem jelenti azt, hogy él.
Gyakran, amit őrültségnek mondanak, és amit pszichiáterek kezelnek, az talán valakinek a vágya arra, ügyetlen próbálkozása, hogy meg akar születni, talán élni akar, mielőtt még meghalna. Akkor nem orvosság kell. Akkor az kell, hogy valaki vigyázzon erre az illetőre, hogy nyugodtan megszülessék, annak, aki ő. Anélkül, hogy a másik úgy állna hozzá, hogy ezt csak úgy lehet csinálni, mint ahogyan ő maga tenné.
Az orvostudományi egyetem pszichiátria szaka tulajdonképpen egy színészképző. Mert ott azt tanítják meg az embereknek, hogyan kell pszichiátert játszani. Olyan nincs, hogy pszichiáter, az csak egy szerep. Érdekes, hogy az én tanárom volt az egyetlen, aki a következő kérdést kimondta: mit tegyünk, akkor, amikor nem tudjuk, hogy mit tegyünk? Sokat olvasok, de sosem olvastam ezt más pszichiátertől. Ugyanis ezt a pszichiátereknek nem szabad megkérdezni. Az iskolában, a színésziskolában arra tanítják őket, nekik mindig tudni kell, hogyan kell csinálni, mert különben nem lehetnek jó orvosok. Ha egy orvos megkérdezi magától és másoktól, hogy mit kell csinálni akkor, amikor nem tudja, hogy mit kell csinálni, akkor a többi pszichiáter azt mondja: nahát, ez hülye, ez nem lehet egy pszichiáter. Ez bolond, majd hogyha hozzám jön, akkor én kezelem.
A legjobb sámánok azok a sámánok, akik nagyon betegek voltak. Az olyan sámánok, akik sámániskolába mentek anélkül, hogy valaha is betegek lettek volna, csak azért, hogy pénzt keressenek, azok nem olyan jó sámánok, mint azok, akiket egy sámán meggyógyított. És a feltétele annak, hogy egészségesek maradjanak, az, hogy ők is sámánok legyenek. Az a legjobb sámán, aki tudja, hogy e nélkül nem volna sámán. Ha nekem sosem lett volna bajom, hogyha én nem szenvedtem volna, és nem sokat kaptam volna a pszichoterápiától, akkor nem is hinnék az egészben. Nem tudom, hogy itt hogyan áll a dolog, de Észak-Amerikában a pszichiáterek 95-98 százaléka sosem volt pszichoterápiában. Persze, hogy nem hisznek benne.
„…A valódi szeretet
nem akar semmit…”
Az anyám sosem szeretett. Ezt nem könnyű elmondani az embernek önmagáról. Talán egy kicsit bővebben mesélnék erről, hogy miért is mondom. Az anyám állandóan azt mondta, hogy imád, és rettenetesen szeret engem. De arra kellett rájönnöm, hogy ő éhes volt. És engem evett. És úgy szeretett engem, mint ahogy én szerettem azt, amit eszek. Jaj, de szeretem ezt a húst, jaj, de szeretem ezt a főzeléket.
A nyelv nagyon érdekes dolog. Persze, hogy szeretem a főzeléket, és persze, hogy szeretem a húst, de azt az állatot, aminek a teteméből kivágták azt a darab húst, azt az állatot valószínűleg nem szeretem. Mert ha szeretném, akkor nem vennék részt a lemészárlásában és elfogyasztásában. De így hazudik a nyelv.
Nahát az anyám nem úgy kannibál módjára evett engem – nehogy félreértsetek -, hanem úgy, hogy neki voltak vágyai, szükségei, és arra termelt ki engem, hogy én megfeleljek az ő szükségeinek, vágyainak. Nekem annak kellett lennem, akire neki szüksége volt. Ha erről elgondolkodtok, akkor ez vérfertőzés, ugye? Hát nem? A szexuális vágy az csak egy vágy. Ha arra kellettem volna neki, hogy szexuálisan együtt legyek vele, akkor mondanátok azt, hogy ez egy vérfertőzéses kapcsolat. De mindegy hogy milyen vágyat enged egy anya vagy egy apa a gyereke iránt, az is vérfertőzés, csak nem olyan nyilvánvaló, hanem elrejtett. Mert a szeretet – ami valóban szeretet – úgy lehet definiálni, hogy nem akar semmit. A valódi szeretet nem akar semmit. Ha az anyám szeretett volna, akkor megengedte volna, hogy az legyek, aki lenni akarok, hogy az legyek, aki vagyok. Bármikor, amikor én voltam én, akkor általában azt mondta, hogy én rossz fiú vagyok. És amikor olyan voltam, amilyennek ő akart engem, akkor azt mondta, hogy jó fiú vagyok.
Úgy tizenöt éves voltam, amikor először szerettem bele egy lányba, és az anyám nagyon féltékeny lett. Nem értettem, hogy miért. Az anyám nem volt se a feleségem, se a szeretőm, akkor miért lesz féltékeny? Miért nem tud örülni annak, hogy beleszerettem ebbe a lányba? Olyanokat mondott nekem, hogy ennek a lánynak olyan keletlen péksütemény az arca. Meg aztán, hogy egy kurva. Azt is mondta az anyám, hogy én olyan rettenetes és olyan csúnya fiú vagyok, hogy soha egy nő sem fog szeretni. És soha, senki sem akar majd velem lenni. És ő sem akarna, ha nem volna éppen az anyám. Az egyetlen oka annak, hogy ő velem van, csak az, hogy ő az anyám. Különben olyan rettenetes ember vagyok, hogy ő sem szólna hozzám.
Körülbelül húsz évbe tellett nekem, hogy később kibogozzam, megértsem, ezt tulajdonképpen miért csinálta. Azért, hogy sose hagyjam ott, hogy sose legyen egyedül. Azt gondolta, hogyha én ezt elhiszem, hogyha be tudja nekem szuggerálni, hogy ő az egyetlen nő, akivel valaha is kapcsolatom lesz, akkor sosem fogom elhagyni. Hát ez nem szeretet, ugye?
Amikor R. D. Laing járta a világot, mindig, mindenhol megkérdezte, hogy ki mitől fél a legjobban. És egy kis gondolkozás után minden országban, általában mindenki azt mondta, hogy a legjobban a szeretettől fél. Nem attól fél, hogy én nem tudlak szeretni téged, vagy nekem szeretni kell téged, hanem attól fél az ember, hogy szeressék. A legfélelmetesebb dolog önmagamat átadni, hogy valaki szeressen. Miért ilyen félelmetes ez? Hogyha én szeretlek téged, én akkor fordulok el tőled, amikor akarok, nem kell föladnom semmit, én vagyok, én kontrollálom. De ha te szeretsz engem, én a te tartásodba odaadom magam, hogy te tarts meg és szeress engem, akkor óriási bizalommal fordulok hozzád, és azt reszkírozom, hogy bármelyik pillanatban elejthetsz.
Nagyon fontos az, hogy az embernek legyen bátorsága a saját szemszögéből beszélni. Hogyha mondjuk az anyám – vagy valaki olyan, mint az anyám -, hozzám jönne terápiára, akkor az ő fájdalmai felé nagyon kinyílna a szívem. De mikor én kisgyerek vagyok, és valaki megmagyarázza nekem, hogy miért olyan az anyám, amilyen, az csak arra jó, hogy ne érezzem a saját érzéseimet. Nekem arra van szükségem, mint gyereknek, hogy valaki az én pártomat fogja. Remélem, hogy valaki fogná az anyám pártját is, és remélem, hogy egyszer valahogy kettőnk között kialakulhat egy olyan kapcsolat, ami jó. De az nem lehet hamis. És addig hamis, amíg a gyereknek kell gondolni, hogy ez olyan nehéz a mamának is. Az nem a gyerek gondja. A gyereket nem lehet terhelni a mama gondjával.
Természetesen megértem, hogy az anyám miért csinálta mindezt. Az anyám nem volt rossz ember. Amint azt Ferenci Sándor mondta – Ferenci gyakran és szelíden mondta -, hogy két ember nagyon szeretné szeretni egymást, de nem tudják, hogyan. Az anyám valószínűleg nagyon szeretett volna szeretni engem, de sajnos nem tudta, hogyan kell. És én szívből kívántam volna, és kívánnám most is, hogy segített volna neki valaki talán, hogyan tudna esetleg jól szeretni engem.
„…egyedülálló létemnek meg kell halnia,
és újra születik valaki belőlem…”
Tegyük fel, én egy egyedülálló férfi vagyok, és úgy gondolom, hogy megnősülhetnék, de nem akarom megváltoztatni az életemet, ugyanaz akarok maradni, mint aki voltam. Ő pedig ugyanígy gondolkozik: én a maga lábán álló nő vagyok, és pontosan ugyanúgy akarom élni az életemet, mint eddig, csak éppen házaspáromnak kell lennie. Ha így jön össze két ember, és megházasodnak, átmennek a ceremónián, abból nem lesz házasság.
A szanszkritban a szó, ami a házasságot jelenti, pontosan ugyanaz a szó, ami a halált jelenti. Tehát meghalni és megházasodni: ugyanaz a szó. Miért? Mert hogyha nem akar az ember meghalni, akkor ne házasodjon meg. Hogyha nem akar úgy meghalni, aki volt. A valóban valakivel együtt akarok élni, akkor az egyedülálló létemnek meg kell halnia, és újra születik valaki belőlem, aki egy része valami nagyobbnak, mint ami én vagyok. A mi, ha van egy valódi mi, az nem én és ő, hanem mi, mi vagyunk. Ahhoz, hogy a mi valóban megszülessék, az énnek és az őnek, mind a kettőnek meg kell halnia. Mert hogyha ő nem hal meg, én nem halok meg, akkor nincs mi. Ha csak ő van és csak én, akkor lehetnénk szobatársak, vagy ehetjük egy asztalnál a vacsorát, de nincs mi. Abban a pillanatban amikor a mi megszületik, ő is, én is része vagyunk ennek a minek. Akkor már mások vagyunk.
Na most, ha ő állapotos lesz, és mi azt mondjuk, jöhet a gyerek, de éppenséggel ugyanígy fogunk élni, mint eddig, csak lesz egy gyerek is, és ez a gyerek így megszületik, de mi nem akarunk meghalni úgy, ahogy voltunk és újjászületni hármasban, akkor a gyerek úgy fogja érezni, hogy ő betört ide, és senki nem várja, nem fogadják szívesen. Nem fogja úgy érezni, hogy otthon van, mert nincs otthona. Csak egy teher lesz annak a kettőnek. Akik úgy akarják folytatni az életüket, mintha mi sem történt volna. A házaspárnak meg kell halnia úgy, ahogy voltak és egy új minek kell születnie, ami elég nagy arra, hogy mind a három benne legyen ebben a miben. Ez vagy megtörténik, vagy nem. Csak azért mert egy gyerek megszületik, az nem jelenti azt, hogy az új mi is megszületik. És hát mehetünk így tovább. Hogyha egy második gyerek is jön, akkor a hármasnak meg kell halnia, és a négyesnek kell megszületni. Valójában nincs olyan, hogy méh, vagy hangya, csak méhkas, vagy hangyaboly van. Az csak illúzió, hogy vannak individuális méhek vagy hangyák, mert a királynő nélkül mindenki meghalna. A szervezet: tulajdonképpen az a közösség. Ami a hangyaboly a hangyának, ami a méhkas a méhnek, az a család az embernek. És annál jobb nincs, mint egy jó család, de annál rosszabb sincs, mind egy rossz család. Mikor az ember kijön egy családból és azon a ponton van, hogy a saját családját elindítja, az egy óriási pillanat.
Én sosem szerettem otthon lenni. Tulajdonképpen hontalan voltam. Erre nagyon fontos rájönni. És ahogy Szász Tamás mondta egyszer: mindenféle elmebajnak a legnagyobb oka a hontalanság. Hogyha nincs fedél a fejed fölött, akkor nagy bajban vagy. Viszont nemcsak a szegények hontalanok, hanem azok is, akik nem szeretnek otthon lenni. A nagy amerikai városokban megmérték, hogy a közlekedés gyorsabb reggel, mint este. Miért? Mert az emberek inkább mennek el hazulról, mint mennek haza. Ez nagyon szomorú. Az én feladatom az volt, hogy egy olyan családot kerítsek magam köré, hogy azokkal, akikkel lennem kell, azok legyenek, akikkel leginkább szeretnék lenni a földön.
Amikor Krisztus azt mondta, hogy nekem nem lehetsz a tanítványom, hacsak a hátadat nem fordítod az anyádnak, az apádnak, nem azt mondta, hogy gyűlöld az apádat, meg az anyádat, hanem azt mondta, hogy addig, amíg szerepeket játszunk, addig nem lehetünk isteniek, addig nem ismerjük önmagunkat. Azaz minden szerepet ott kell hagyni. Az anya egy szerep, az apa egy szerep, hogy én az anyámnak a fia vagyok, az is szerep. Az, hogy én egy pszichológus vagyok, az is szerep. Krisztus, Buddha és az LSD is azt mutatja meg, hogyan lehet minden szerepen kívül valakinek és valaminek lenni. És ez nagyon veszélyes. Mert általában mindannyian úgy keressük a biztonságot, hogy szerepeket játszunk.
Gondolom, most arról is gondolkoztok, ahogy én most itt beszélek, valójában szerepben vagyok-e, vagy sem. És arról is gondolkozhattok, hogyan lehetne ezt megtudni. Én nem fogok erre receptet adni, de erről érdemes volna gondolkozni. Mert hogyha mindezt szerepben mondom, akkor csak vesztegetem az időmet, pocsékolom az életemet, és ti a tieteket. Mert minden perc, ahogy itt vagyok, ez az én életem, és minden perc, ahogy itt ültök, ez a ti életetek. És ha unatkoztok, vagy azt hiszitek, hogy én csak hülyeségeket beszélek, akkor a legjobb az lenne, ha hazamennétek, és csinálnátok olyasvalamit, amit érdemes csinálni. Mert ha ezt nem érdemes, akkor minek csináljuk.
IPM 2004. szeptember
Az írás Fliegauf Benedek könyvéből idézet. A mű kiadója a Jaffa kiadó