Reggel úgy kellett készülnünk, hogy este már lent leszünk a parkolóban. A reggeli után lebontottuk a sátrakat, összecsomagoltuk a holminkat és igyekeztünk mindent minél kisebbre összehajtani, hogy elférjünk a hátizsákokban. Murphy törvényei szerint a gilisztakonzervbe nem lehet annyi gilisztát visszatenni, mint amennyi eredetileg volt benne. Szerencsére annyival kevesebbet kellett elpakolnunk, amennyit megettünk.
Miután mindenki összepakolt, felkerekedtünk és a Rosenspitze felé vettük az irányt. Azt lehet gondolni, hogy lefelé menet könnyebb az út. Annyiból igen, hogy felmászni valahová több energiát igényel. A folyamatos lefelé haladás viszont egy idő után kikészíti a térdeket és a lábfejet. Én ráadásul már úgy indultam lefelé, hogy a ragasztott városi bakancsom, ami egyébként kényelmes volt, félig ledobta a talpát, ezért a lábam össze-vissza csúszkált benne.

Szóval elindultunk lefele. Volt olyan szakasz, ahol csak láncos biztosítással tudtunk haladni. Ez azt jelenti, hogy a falra drót-sodrony volt erősítve az út mellett, mert az út alig volt 30cm széles és utána a völgy következett. Ráadásul még csúszós sár borította az utat. Ahogy haladtunk lefelé úgy változott a vidék. Elmaradtak a gleccserek, és egyre több növényzetet láttunk. Kb. 2100 méter alatt a mohát és az apró növényeket felváltották a bokrok, és az erősebb virágok. Nagyjából ebben a magasságban találtunk havasi gyopárt is. Találtunk egy bokrot is, aminek valami áfonya-szerű gyümölcse volt. Az íze mindenesetre jó volt.

2000 méter magasságban tartottunk egy kis pihenőt és megettünk minden maradékot. Most már nem kellett beosztanunk, mindenki azt evett, amit akart. Húskrém, konzervek, müzli, mind elfogyott. A képeken látszik, hogy a vidék elég meredek volt. Innen még tudtunk egy pillantást vetni a havas csúcsokra, amelyek közelében jártunk.

András a legjobb illusztráció, ami megmutatja, hogy milyen fáradt volt a csapat. Jó volt ez a négy nap fent, de már mindenki kezte utálni a vizes müzlit, meg konzerv kaját. A vízről és a rendes fürdésről meg ne is beszéljünk.

Az utolsó szakaszt egy hídon keresztül tudtuk elérni. A híd pár gerendából, meg egy rozoga korlátból állt. Nem volt valami biztató látvány. Ha át is keltünk rajta, akkor is még fel kellett mászni az utána következő hegyoldalra, ahol az egy lábfejnyi út meglehetősen csúszós volt.
Az utolsó szakaszon végül már normális úton közlekedhettünk és más turistákkal is találkoztunk. Itt már faházak is voltak, ahol csapból tudtunk vizet venni. Szerintem érdekes látvány lehettünk azoknak, akik kocsival feljöttek és csak egy órás körsétát tettek a zöldben. Mindenesetre felemelő érzés volt újra civilizációt látni.

Azt hiszem, minden lényeges dolgot leírtam a túráról. Összefoglalva ez egy nagyon nagy élmény volt nekem „városlakónak”. Elképzelhető, hogy máskor lesz folytatása, de ez akkor is egyedülálló élmény lesz.

Ha valakinek további kérdése van a túrával kapcsolatban, vagy szeretne hozzászólni, írjon!