Erre a napra terveztük az első túra legmagasabb pontjának a meghódítását. Ez 2912 méteren a Gössleswand csúcsa. A csúcs közvetlenül a táborunk mellett volt. Ez látható az első nap képein is. Az érdekessége az a hegynek, hogy a tábor felől nézve egy függőleges falnak tűnt, de ha megkerültük, kiderült, hogy egy gyalogszerrel is sétálható oldala is van.
Az út első szakasza nem is volt vészes. Ha jól emlékszem, az elsők közt értem fel a nyeregre, ahol bevártuk a többieket. Amíg vártunk, megnéztem, hogy merre visz az út. Hát nem voltam elragadtatva, mert lentről úgy nézett ki, hogy egy elég szűk szakasz van a hegy oldalán, amin éppenhogy el lehet menni. Ekkor én úgy döntöttem, hogy nem akarok felmenni, de miután a csoport eleje elérte a látszólag nehéz szakaszt, kiderült, hogy nem is vészes és kényelmesen fel lehet mászni. Eredetileg arra a csúcsra akartunk felmenni, ami közvetlenül a tábornál volt, de kiderült, hogy az igazi csúcs mögötte van.
A nyeregből visszatekintve csak apró pontoknak látszottak a sátraink.

Tehát én is felmentem. A legtetején persze volt olyan szakasz, ahol szigorúan csak a lábam elé néztem, de megérte felmenni. A nyeregből az út egy sziklán keresztül vezetett. A szikla tetején egy gerincen átsétálva lehetett eljutni a hegy oldaláig, ahol az a bizonyos szűknek tűnő szakasz volt.

A felső szakaszon volt olyan is, hogy jobbra völgy, balra szakadék. Lehetett választani, hogy merre esek nagyobbat. Több helyen sziklákon kellett átmászni, vagy kis vékony utakon kanyarogni, de mindenki épségben feljutott. Terhelésre nem volt nehéz, de nagyon oda kellett figyelni, hogy merre/mire lépek. A hegycsúcson volt egy oszlop, rajta egy koronggal, amin be voltak jelölve a nevezetesebb csúcsok a szélrózsa minden irányába.

A sziklák közt találtunk egy kis műanyag dobozt is, amiben egy csúcsnapló volt, meg egy csúcspecsét. Természetesen pecsételtünk, meg naplót írtunk. Találtunk olyan bejegyzést is, amit egy négyfős társaság írt és mindegyikük 70 év felett volt. Ez szép teljesítmény!

A csúcsról körbenézve nagyon szép volt a táj. A távoli hegyek már Olaszországban vannak. Nekem ez volt a legmagasabb pont ahova eljutottam. Mivel a csúcs nem volt valami széles, Csak lassan, óvatosan mászkáltunk, mert akármerre léptünk volna, nagy esés lett volna belőle. Ráadásul palahegység volt, így könnyen töredezett a kő. A talaj kissé be volt nőve zölddel, de kavics meg törmelék is volt imitt-amott, ami tovább rontotta a helyzetet. Az egyik szikla tetején valakik csináltak egy kis kőrakást, amit mi tovább folytattunk persze úgy, hogy egyre nagyobb köveket tettünk egymásra. A tetejére egy nagyobb kő került, amin további kis apró rakásokat csináltunk és kísérleteztünk, hogy mit tudunk még rátenni. Amíg mi ezzel voltunk elfoglalva, páran átmásztak arra a csúcsra, ami a tábor felől látszódott. Egy kis vékony nyergen lehetett átmenni a kereszthez.

Közben Fehér Laci szép komótosan kiült az egyik szikla szélére. Mi persze kissé görcsbe rándult gyomorral néztük és közben sürgettük, hogy üljön le gyorsan, vagy jöjjön vissza, mert nagyon rossz látvány. Ő persze nevetett rajtunk.

Amikor visszajöttek a többiek a másik csúcsról, továbbmentünk a nyergen túlra. Egy meredek völgy következett, amire már lefele-menet aggódva néztem, mert itt vissza is kellett mászni még ma. Nagy sziklák közt vékony agyagos, sáros ösvény vezetett lefele. Néhol még az az egy lábnyom széles utacska is eltűnt. Lent a hegyoldal alján tartottunk egy rövid pihenőt, majd továbbmentünk egy patak mentén. Udvardy Andris haladt legelöl és a patakban talált egy ázott lepkét. Szép nagy lepke volt piros szemekkel a szárnyain. miután kiemelte és hagyta, hogy az ingén megszárítkozzon, nem is akart elrepülni. Végül letettük egy fűszálra. E-rövid intermezzo után továbbmentünk egy kis rétre, ahol egy elágazás volt. Egy út vitt lefelé, egy ahonnan jöttünk és két út vitt fel két hágóra. Páran elhatározták, hogy felmennek az egyik hágó melletti csúcsra. Én lent maradtam, mert már kicsit fáradt voltam. A többiek elég veszélyes feladatra vállalkoztak, mert a csúcs külső részén haladtak felfelé egy szakaszon, alattuk a völggyel. Mi addig rejtvényeket adtunk fel egymásnak és néztük őket.
Nagyjából egy órát lehettek fent, majd miután visszajöttek szépen haza-bandukoltunk a sátrainkhoz. Ahogy azt előre sejtettem, a visszaút a hegyoldalon tényleg nehézkes volt, de Udvardy Andrissal közösen értünk fel az első hágóra, ahonnan már látszott a Hütte. Ott bevártuk a többieket, majd hazaérve egy jót vacsoráztunk.