Az ébredés nagyjából könnyen ment. Mivel mellettünk egy folyó volt, egész éjszaka zubogott és nem tudtam, hogy most esik-e, vagy csak a folyó. Szerencsére csak a folyó volt. Este, amikor megérkeztünk, még sötét volt, így nem láthattuk, hol vagyunk. Reggel viszont annál inkább. Körös-körül hegyek, meg hegyek, meg hegyek… A távolban láttunk havas hegycsúcsokat, vízeséseket, és rengeteg zöldet. Jó pár fotót készítettem, de ezek nem tudják a valóságot visszaadni. Ez a későbbiekben is érvényes.
Szóval ismerkedtünk a környékkel.
Reggelire tea volt felvágottakkal, meg lekvárral. Cukor helyett cukorpótló, citrom helyett citrompótló… a teafű, meg a víz igazi volt. Lehetett Plussz tablettát, meg Aromixet vételezni a kulacsba.
A reggeli után András eligazítást tartott. A cél: a Reichenberger Hütte 2600 méteren. Mivel a parkoló 1400 méteren volt, ez azt jelentette, hogy 1200 métert kellett emelkednünk egy nap alatt. Ezt elsőre igazán fel sem fogtam, mert nem tudtam, hogy mennyit bírok. Az irány a vízesés volt a távolban. És ez még csak az első szakasz volt!
A kezdő 100 méter szint még egész kellemes volt. Egy hosszú betonozott úton szép lassan felballagtunk a vízesés lábához, ahol volt egy kis vendéglő, meg egy panzió. Itt egy kis rövid pihenő, meg kulacstöltés után indultunk tovább a következő szakaszra. A következő szakasz a vízesés meghódítása volt. Mellette vezetett fel egy kis szerpentin, ami cucc nélkül könnyő, de nekünk 20 kiló volt a vállunkon. Egyre többször kellett megállni pihenni, és végül már tízlépésenként tartottam szünetet.
Végülis felértünk. Fent egy kereszteződés volt egy kis kunyhóval. Itt pihentünk egyet, fogyasztottunk némi gyümölcsöt, meg csokoládét és előkerült a „vegyes trópusi gyümölcs ízesítésű töltetlen savanyú kemény cukorka”, ami aztán végigkísérte az egész kirándulást.
A következő szakasz elég hosszú volt. Szintben 300 méter, de ezt több kilométeren keresztül. Ezt nagyjából úgy láttam, hogy „előttem a cél, mindjárt felérek és akkor végre sík terep, de mégsem, mert csak emelkedünk és emelkedünk, és magaslat után magaslat jön”. Szóval kezdett lankadni a kedvem.
2000 méteren készült egy panorámakép, ami letölthető innen.
Aztán azért jött sík terep. Láttunk szép völgyeket, hegyi embereket és teheneket. Amikor leültünk pihenni egy kicsit, a tehenek elkezdtek kíváncsiskodni és egyre közelebb jöttek. Nem mintha agresszívek lettek volna, de mesélték a többiek, hogy szeretik elcsenni a turisták holmiját. Ezért kénytelenek voltunk továbbhaladni, aminek egyre kevésbbé örült a térdem.
Reméltem, hogy túl vagyok a nehezén, de sajnos a számok mást mondtak, mert még hátra volt 400 méter szint, és ez bizony nagyon-nagyon meredek volt. Egy moréna mellett, egy meredek sziklafalon kellett felküzdeni magunkat és a hátizsákot. Ez annyira megterhelő volt, hogy a felénél feladtam. A többiek már rég fent voltak és csak OP várt, mint a csapat záróembere, és próbált lelket önteni belém, de sajnos ez nem sok sikerrel járt. Végül fentről lejött Simon Dávid és átvette a zsákot, hogy haladjunk, mert már mindenki oda akart érni.
Hát igen. Azt hiszem a kondim nincs teljesen rendben.
Fent a tetőn tartottunk egy kis ebédszünetet. Itt megkóstolhattam, hogy milyen a vizes müzli némi csokoládéval dúsítva… Hát felejthetetlen.
Végül az utolsó 100 méter már azért könnyebb volt a pihenő után és a tájat nézve egyre jobban éreztem, hogy nem volt hiába a küzdelem. Fantasztikus levegő, napsütés, hatalmas hegycsúcsok, és hát az ember nem minden nap juthat el ilyen helyekre. 2600 méterről már látható volt a kicsit lejjebb levő Reichenberger Hütte, ahová az alaptábort terveztük. Kérdéses volt még, hogy egyáltalán van-e szállás és mennyiért, vagy leverhetjük-e a sátrainkat. A létszámot hallva a fogadós a szívéhez kapott, de szerencsére azt megengedte, hogy a tó partján letáborozzunk.
Gyönyörű volt a táj. körbe mindenhol hegyek, kék ég, napsütés. Gyorsan hozzáláttunk a táborverésnek, mert vacsoraidő volt és hát a müzlinél jobbat vártunk; milánói makaróni. A „milánói” vagdalthús konzervekből, valamint spagettikrémből állt össze némi sajttal a tetején. Felállítottuk a gázfőzőket és munkához láttak a soros szakácsok. Szerintem nagyon finom volt, habár mire az ember az adagja végére ért, már annyira lehűlt a tészta, mintha a mélyhűtőből került volna elő. Ez a hegyi túra sava-borsa. 🙂
Egy pár szó a táborhelyről: A tábor 2586 méteren volt a Reichenberger Hütte mellett. Ebben a fogadóban van ugyan pár szoba, de egyrészt foglalt volt, másrészt nem 16 fős csoportokra tervezték, de arra jó volt, hogy este a táborverés után beüljünk egy kicsit melegedni, meg beszélgetni. Az árak meglehetősen magasak voltak, de az étlapon külön egy oldalon azt taglalta a fogadós, hogy ide fel is kell hozni a nyersanyagokat. Tulajdonképpen teljesen érthető.
Egyébként a fogadónak meglehetősen nagy volt a forgalma. Naponta jöttek-mentek a 4-5 fős társaságok.